gender promenád

Egy tudományos portál koncepciójának kidolgozása zajlik. A szakmai/tudományos színvonalért felelős tudósok - akadémikusok, egyetemi tanárok - nagyon határozottan ellenzik a portál "webkettősítését". Félnek attól, hogy a betévedt kommentelők, fórumozók esetleg a kreacionizmus vagy az exogenezis érveit jelenítenék meg egy evolúcióelméletet tárgyaló cikk kapcsán. Félnek attól, hogy a hagyományos orvostudomány jegyében íródott tanulmányokat kommentelő felhasználók esetleg a homeopátiát, vagy mentsisten, a természetgyógyászatot népszerűsítenék. Félnek attól, hogy egy nukleáris energiáról szóló írás kapcsán valaki előhozakodna az olyan fura alternatív energiaforásokkal, mint pl. a szerves anyagok bakteriális lebontása során keletkezett energia hasznosítása. Félnek attól, hogy a Nagy Bumm elméletet ismertető cikkhez olyan hozzászólás érkezne, hogy a vöröseltolódás másként is interpretálható, és egyáltalán nem lehetünk biztosak a Nagy Bummban.

Magyarán: félnek attól, hogy az ortodox tudomány modern szentélyét mindenféle ostobasággal szennyeznék be mindenféle betolakodók - a portál felhasználói. Azt szeretnék, ha a kommunikáció teljesen egyirányú lenne: ők bemutaják és értelmezik a tudományos vívmányokat, a nép meg olvassa és okosodik tőle.

Én természetesen nem foglalhatok állást, hogy a tudósok által megfogalmazott, versengő elméletek közül melyik “tudományos”, és melyik kóklerség. Nem tudom, hogy ittlétem az evolúciónak vagy az isteni teremtésnek köszönhető-e. De azt tudom, hogy 1633-ban perbe fogtak egy Galileo Galilei nevű embert, mert a heliocentrikus világképet hirdette. Azt is tudom, hogy a 19. század legeslegvégén műtéti úton eltávolították egy fiatal lány petefészkeit és csiklóját, hogy így gyógyítsák ki a “hisztériájából”. Tudok a gyermekágyi lázról is, és az orvosok több mint 20 évig tartó dühödt ellenállásról, amikor Semmelweis Ignác azt javasolta nekik, hogy egy egyszerű eljárással fertőtlenítsék a kezüket, ha boncolás után mennek szülést levezetni. Tudok arról, hogy néhány évtizede még altatás nélkül alkalmaztak elektrosokkot, sokszor nagyon kérdéses esetekben is. Tudok arról, hogy meglepően sokáig úgy hitték, a csecsemők nem éreznek fájdalmat, és ezért érzéstelenítés nélkül végeztek el rajtuk súlyos műtéti beavatkozásokat. Túl sokszor találkoztam azzal, hogy egy-egy téves hipotézist (pl. a fekete ember unintelligensebb, mint a fehér ember) sikerrel bizonyítottak, kemény matematikai (statisztikai) módszerek felhasználásával. (A trükk a nem reprezentatív mintavétel, bizonyos lényegi szempontok mellőzése – mint pl. a tanuláshoz szükséges anyagi források jelenléte, a nem megfelelő statisztikai próba alkalmazása, egy gyenge korreláció túlinterpretálása, és még sorolhatnám.)

És ez elbizonytalanít. A tudomány mindig a megkérdőjelezhetetlenség fenséges köntösében jelent meg, noha néhány tudományos nézet utóbb tévedésnek vagy ostobaságnak bizonyult. És az információs forradalomnak köszönhetően túl gyakran szembesülök azzal, hogy x tekintélyes egyetem y professzora homlokegyenest az ellenkezőjét állítja, mint z tekintélyes egyetem n professzora.
Ez csak annyit jelent, hogy lassan kezd megváltozni a tudományhoz való hozzáállásom.

Sokan kezdik kapisgálni, hogy (sokszor?) egy tudományos nézet vagy elmélet is hit, világnézet vagy valamilyen tudományos elkötelezettség kérdése. A versengő elméletek sokszor egy harmadik elmélet keretein belül békíthetők ki – míg önmagukban hamisak. A modern tudományos kutatás eredményei sokszor próba-szerencse jelleggel születnek, vagy adatbányászatnak köszönhetőek. A szerencse nagyon sokszor fontos tényező. A dolgok ma már nem vannak valahogy, hanem lehetnek valahogy. És ez a szemlélet mind általánosabb – ha tudós lennék, biztosan a tudományos értékek válságáról beszélnék. Ledől a tudomány a piedesztálról.

Nyilván ezt érzik a portál szakmai felelősei is, és ezért akarnak kizárni minden interakciót a felhasználókkal. De nem ezt mondják. Az ő érvük: “Nehogymár a fórumozók döntsék el szavazással, hogy mennyi a pí!”

Hát igen.

Az ember ilyenkor eszköztelen. Csak néz báván, és azt habogja: De nem is akarják a fórumozók eldönteni, mennyi a pí… Ez egy szemlélet, amelynek lényege egy cseppnyi bizonytalanság és némi távolságtartás. Hogy hagyjuk nyitva annak lehetőségét, hogy a dolgok lehetnek másként is. Hogy ami igaz lokálisan, az nem biztosan igaz globálisan. Hogy egy-egy adat (legyen az a sejtmemrán permeabilitásának megváltozása, vagy a vöröseltolódás, vagy a nyomornegyedekben élő gyerekek meglassult beszédfejlődése) sokféleképpen interpretálható. Hogy egy (tudományos) elmélet megkérdőjelezése nem támadó, hanem konstruktív gesztus. Hogy a (tudományos) nézetek laikus megvitatása nem blaszfémia, hanem a tudomány humanizálása. Hogy a (sokszor tudományosan nagyon felkészült) fórumozók nem a pí értékéről szavaznának, nem a már minden téren bizonyított tudományos elméleteket vitatnák, hanem a „buzigénről”, a klónozásról, az élet spontán kialakulásának valószínűségéről, bizonyos rákos sejtek rezisztenciájáról, illetve ezek tudományos/társadalmi/civilizációs hatásairól beszélgetnének. Ezek pedig még távolról sem bizonyított vagy tisztázott dolgok.

De persze hiába habog az ember. Meg se hallják, olyan hangosan nevetnek a saját frappáns replikájukon.

Ps.: Az érv egyébként a feminista tudománykritikára adott sommás válasz parafrázisa: „Nehogymár már legyen feminista pí!”

Farsangi jelmezt kerestem a kölköknek, az első találatok egyike a Maszka jelmezkölcsönző volt. Hatalmas a választékuk, ehhez képes érdemes megnézni a kedvenceket. Főleg női jelmezek szerepelnek, az arány kb. 9:1, de becsúszott néhány gyerekjelmez is, meg néhány vicces, nem szexis/ta férfijelmez is.

Na, melyek a legnépszerűbb jelmezek? Itten és mostan? Minek szeretnek legjobban öltözni a nők?

Szimplán kurvának? Kéjéhes ápolónőnek? Szexi szobacicának? Selyma rendőrnőnek? Bilincsbe vert rabnőnek? Dekoltált mikulásnak? Kéjkorbácsos apácának? Latexdominának? Dé-mini kalóznőnek?

Hát persze!

És a férfiak? Nahát! Nagyfaszú szatírnak, és csúf, kövér, pucér nőnek. De vajon melyik a népszerűbb?

A csúf, kövér, pucér nő!

Hehehehehehe.

Teljesen rákattantam, az az igazság. Elolvastam a kommenteket is. A női jelmezek kommentjei - vélhetően hímnemű egyedek részéről: De megbasznám... De megkúrnám... De elkapnám... Leápolnám... Illetve vélhetően nőnemű egyedek részéről: Én is ilyet akartam... Nekem jól állna... Dejó, ilyet akarok...

A szatírok és a csúf, kövér, pucér nőket megjelenítő jelmezek esetében nem tetten érhető a kommentelő neme: Gusztustalan... Fúúúújjjj... Hányok.... Biztos lány akar lenni a szerencsétlen... Undorító... Nagyon király... Nagyon ott van...

Úgy tűnik tehát, hogy majd' mindenki nőnek szeret öltözni. A férfiak csúf nőnek, a szép nők szexi nőnek. És most csak arra vagyok kiváncsi, hogy a nem szabványosan kibageciszexi testalkatú nők mibe öltöznek. Én legutóbb egy zacskó házilag pattogatott kukorica voltam...

Mary Holmes: Gender and Everyday Life (Gender a mindennapi életben), London and New York: Routledge, 2009

Történelmi és antropológiai szemléletű, kultúrközi összehasonlításokat bemutató, a szociológiai képzelet módszerét alkalmazó, kritikai szellemű, bevezető jellegű könyv a gendertudományba és az új szociológiába. Vázlatosan összefoglalom, amit összefoglal :)

1. SEXED BODIES (Nem által meghatározott testek)

Nem elegendő kettő darab nem, ha minden emberi lényt be akarunk sorolni a nemi hovatartozás szerint. Mert mi teszi a férfit és a nőt? A pénisz, a vagina, egy bizonyos kromoszómakészlet? Vagy a testszőrzet mennyisége, esetleg a testszőrzethez való viszony? Van a nemi hovatartozásnak bármi köze ahhoz, hogy hogyan éljük a mindennapi életünket?

• A nők XX, a férfiak XY kromoszómapárral rendelkeznek. Ugyanakkor viszonylag gyakoriak a az ettől eltérő kombinációk, pl. léteznek XXY vagy XXYY kromoszómákkal rendelkező emberek is. Ezek a variációk gyakran nemek közötti nemet (intersex) eredményeznek, amelyet nem könnyű a férfi vagy a nő kategóriába besorolni. A Turner szindrómával született embereknek csak egy X kromoszómájuk van. A genitáliájuk női, de a petefészkük nem működik, és kamaszkorukban hormonkezeléssel segítik a másodlagos nemi jellegek kialakulását. A Klinefelter szindrómás emberek XXY kromoszómákkal születnek, a herék kicsik és nem termelnek spermát, a testalkat és a szőrzet nőies, a pubertásban mellnövekedés is tapasztalható.  Noha a Turner szindrómás embereket inkább "nőknek", míg a Klinefelter szindrómás embereket inkább "férfinak" tekintik, azért a besorolás mégsem egyértelmű.
  Előfordul az is, hogy egy ember mindkét nemre jellemző genitáliákkal születik, van fütyije is és hüvelye is - ők a hermafroditák. 1000 emberből 17 interszex, azaz a nemük valahol a férfi és a nő között van. Az interszex emberek számára számtalan nehézséget rejt, ami az egyértelmű nemi hovatartozású emberek számára természetesnek tűnik. A társadalmunk nagyon rigiden tesz különbséget férfiak és nők között. (Milyen számmal kezdődik a személyiszáma? Hordjon-e szoknyát? Babával vagy autóval játszon? Művészi tornára járjon vagy boxolni? És a női vagy a férfi szakosztályba? Melyik vécébe menjen be? Kikhez vonzódjon? Kikkel köthet hivatalosan házasságot?) Az interszex kisbabákat legtöbbször műtéti beavatkozásnak vetik alá, hogy valamelyik nemhez passzoljanak, és valamilyen neműnek nevelik őket - azonban később könnyen kiderülhet, hogy a lánynak nevelt gyerek inkább fiú, férfiként szeretné élni az életét - és viszont.
   

A nem tehát a testi jegyek alapján történő besorolás eredménye - nő vagy férfi lehet az illető. A  gender pedig azon társadalmi elvárások, szabályok, normák, amelyek a fimininitással (nőiességgel) és a maszkulinitással (férfiassággal) kapcsolatosak. A gender tehát meghatározza, hogyan kell viselkednie egy bizonyos nemű személynek. A mindennapi viselkedésünket nemcsak az befolyásolja, hogy mi van a lábunk között, hanem az is, hogy egy ilyen nemű embernek milyennek kellene lennie, hogyan viselkedhet, milyen döntéseket hozhat, milyen képességekkel és tulajdonságokkal rendelkezhet, milyen munkát végezhet, mibe öltözhet, mit ehet és ihat, milyen formájúra kell alakítania a testét, kikhez vonzódhat és hogyan szexelhet. Persze előfordul, hogy valaki itt-ott megszegi a szabályokat - ők a feminin férfiak vagy a maszkulin nők, a fiús lányok és a lányos fiúk.

A gender fogalmának bevezetése segített megkérdőjelezni a szigorúan az anatómia által determinált, látszólag változtathatatlan és "természetes" dolgokat. Ezen keretek között lehet érvelni amellett, hogy a férfi és a nő társadalmi konstrukciók - egy hímnemű  (vagy transznemű vagy interszex) emberből a társadalom farag maszkulin férfit, egy nőnemű  (vagy transznemű vagy interszex) emberből pedig feminin nőt. A fogalom segített a nemek közötti egyenlőtlenségek megragadhatóságában és egyértelműsítésében is.

A nem történelme

Testünk anatómiai sajátosságai nem csak a mindennapi életünket befolyásolják. Íme néhány történelmi példa: a 19. században számos tudós úgy vélte, hogy a a magasszintű oktatás a nőket elcsigázná és terméketlené tenné - a szaporodószerveiknek sok energia kell, és ezt nem szabad könyvekre meg egyetemi tanulmányokra elfecsérelni (Delamont 1978) A nők "irracionális" teremtések, ez is a szaporodási kapacitásuk eredménye. A hisztéria (a görög anyaméh szóból) is a szaporítószervvel kapcsolatos betegség - egy nő ilyenkor arra vetemedik, hogy megtagadja anyai és háztartási kötelességeit. A hisztérikus nőknek "vándorol a méhük", ami a gyermekszülés halogatásának eredménye. Ha egy nő dührohamokat kap, sikoltozik, kiabál, sír vagy elájul, akkor hisztériás. A megoldás lehet a pszichoanalízis, de akár műtéti beavatokozás is. 1886-ben egy 17 éves lány hisztériás tüneteket produkált, és mivel semmi sem javított az állapotán, műtétileg eltávolították a petefészkeit a petevezetékekkel és a csiklóját - de egy hónappal később sem mutatkozott javulás... (Foucault 1990) Nyilván röhejes, nyilván barbár dolog - de az akkori Tudománynak ez volt A tudományos válasza. Segíteni akartak, nem ártani.
A tudományos elméletek változnak - érdemes ezért szociológiai szempontból is mérlegelni: a tudósok is társadalomban élnek, érdeklődésüket, hiedelmeiket és véleményüket meghatározza a társadalmi közeg és az aktuális közvélekedés.

(folyt. köv...)

Semmi.

Hogy mi a bajom a biszexuálisokkal?
Semmi.

Hogy mi a bajom az interszexekkel?
Semmi.

Hogy mi a bajom az aszexuálisokkal?
Semmi.

Hogy mi a bajom a transzneműekkel?
Semmi.

Hogy mi a bajom a transzvesztitákkal?
Semmi.

Hogy mi a bajom a cross dressinggel?
Semmi.

Hogy mi a bajom az ún. heteroszexuálisokkal?
Hogy azt hiszik, csak ők normálisak. Pedig nem is ők a többség.

Végre sikerült megnéznem a Sátántangót. A könyv az egyik - nem, nem kedves regényem. Az egyik olyan regény, amit időről-időre újraolvasok, újraértelmezek, megfejtek, amihez visszatalálok és ahonnan látom, mennyit távolodtam. A filmről persze rengeteget hallottam, olvastam, de nem vállalkoztam arra, hogy megnézzem moziban. 7 és fél órát nem bírtam volna ki, sehogy, sehol és semmiért. Ezek az én korlátaim. De a napokban sikerült megvennem a filmszemle megnyitóján... na, az az állítólagosan emelkedett és ünnepélyes vágóhídi nyomorgás és özönlés is megérne egy posztot, inkluzíve szegény teljesen talajtvesztett és meggügyült Jancsóbácsi bácsis filmjét... Szóval 2010 örömére lett nekem is a Tarr filmből egy példányom.

Milyen a film? Mint egy könyv. Mint a könyv. Világot teremt, amit csak úgy lehet elviselni, ha az ember kapcsolatban marad egy másik világgal - mondjuk a sajátjával. Ahogy egy könyvet félre kell néha tenni, pihentetni, ahogy a mellkasomra ejtve mélázni és sodródni kell a könyv által keltett gondolatokon és érzéseken, vagy ahogy vissza lehet lapozni, és ahogy később, részleteiben vagy egészében, újra lehet olvasni - úgy ezt a filmet is olvasni kell. Úgy kell befogadni, mint egy könyvet.

Nem akarok a filmről beszélni, nem is tudnék. Számomra a regény volt elementáris, és csak azzal szembe- vagy amellé állítva tudnék vallani, beszélni a filmről. Különben is, friss és első a benyomás, én most nem egy művet láttam, hanem kettőt. A filmet és a könyvet. Én tudtam, hogy Schmidtné vagy a kocsmáros vagy Halics miket forgat a fejében, míg tangózik, tudtam, hogy Estike megöli a macskát és utána öngyilkos lesz, tudtam az elején, hogy a végén a doktor kezdi el írni a történetet - és ennek ismeretében olvastam a filmet. Nem tudom, mit láttam volna, hogyan értettem volna a filmet, ha nem ismerem a regényt. Talán ha megint megnézem, akkor önállósodik, függetlenedik.

Viszont szívesen olvasok kritikákat, recenziókat - szigorúan egy-egy mű befogadása, megismerése után, hogy aztán ennek fényében (is) megint megnézzem, elolvassam. Most is ezt tettem, és talátam egyet, a Kritikában jelent meg 2009 áprilisában, Pápes Erika írta. Szép elemzés, arról és úgy ír, ami engem is megragadott. Nem vitatkozni akarok vele, jobban mondva, vitatkozni akarok, de nem vele. Vagy inkább tovább szeretném gondolni az állítását.

Pápes így ír Estikéről és Estike öngyilkosságáról:

"Estike útja a sötétben, majd a hajnali fényben folytatódik, célállomása egy romos kastély (ahol később az Irimiás által becsapott tanyasiak is kikötnek, hogy továbbmehessenek a vágyott cél felé), ahol végül is befejezi a macska megölésével elindított utat. Lefekszik a boltívek alatti csupasz földre, eligazítja a ruháját, mellére vonja a halott macskát - ez az egyetlen valóban következetes cselekvés, amelyet a filmbeli szereplőktől láthatunk -, és megeszi a maradék patkánymérget. Ő az egyetlen ember - egy együgyű gyermek -, aki levonja a következtetést, aki vállalja a következményeket, aki végigviszi a megkezdett mozdulatot, aki azt teszi, ami visszaállítja az elveszített egyensúlyt. A narrátor szövege igen egyértelmű: harmóniáról és összefüggések megtalálásáról szól, angyalokról, vagyis a megtalált metafizikai mezőről, a lét kiteljesedéséről. (...) Erre csak Estike volt képes, mert egyedül benne volt jelen a tett és a megértés finom szövedéke. Bolond/együgyű a normális világban, és egyben gyilkos is, aki nem a szavak szintjén, hanem a legmélyebb megértés által képes a gyilkosság igazi "kizökkentségét" valóságossá tenni. Tarr Béla Estike alakjában végérvényesíti az abszurditás beteljesülését."

Nos, újsütetü, mindent megkérdőjelező szemléletem jegyében felteszem a kérdést: Valóban így van ez? Valóban kizökken a valóság, ha gyilkosság történik? Valóban felfeslik a metafizika szövete? Valóban felborult bármiféle egyensúly? Létezik egyáltalán egyensúly élet és halál, bűn és bűnhődés között?

Nem, nem azt akarom megkérdőjelezni, hogy a gyilkosság bűn. Inkább azt, hogy valóban így gondoljuk-e, hogy valóban áthatja-e a kultúránkat az élet tisztelete, hogy valóban felfeslik-e a metafizikiai mező, ha életet bántunk... Mert valójában abszurd, ahogy élünk. Nem tisztelünk sem embert, sem életet. Sem magunkat, sem a létezésünket. A világ (legalábbis a nyugati világ, a fehér ember világa) zsúfolásig van javakkal, mi mégis csak nehezen jutunk hozzájuk, mégis úgy élünk, mint a régi, küzdelmes korokban. Küzdünk a fennmaradásunkért, vagy a középszerű terveinkért, az anyagi, kézzelfogható céljainkért. Bérbe adjuk a kezünk munkáját, bérbe adjuk az eszünket, a kreativitásunkat, a képzeletünket, bérbe adjuk a figyelmünket, eladjuk az időnket. Felaprózzuk magunkat, eladjuk magunkat, a fennmaradó időben pedig logisztikázunk, karban tartjuk a háztartási infrastuktúrát, jól-rosszul elköltjük azt, amit keservesen megkerestünk. Magunkra, emberi mivoltunk megélésére, a létezés örömére, a metafikázásra egyáltalán semmi idő nem marad, vagy nem szánunk rá időt, talán nem szánhatunk. És azt hiszem, igényünk sincs rá. Sokszor még azokra sem tudunk figyelni, akik velünk élnek, a kicsikre és a nagyokra, a gyerekekre és a társakra. Valóban tisztelnénk az életet? A sajátunkat és a másét? Úgy értem, összeegyeztethető-e ez az életforma, a létezésnek ez a felőrlése, felaprózása, ez a félig-meddig öntudatlan, mechanikus átvergődés a napokon-éveken - összeegyeztethető-e ez bármiféle "metafizikával", bármiféle tisztelettel, felsőbb dimenzóval, egyensúllyal? Mert nem, nem. Szerintem nem. Ez csak kevesek kiváltsága. Nem is annyira a gazdagoké, hanem a szabadoké. Pénzért nem lehet szabadságot venni. Pénzért csak további rácsokat lehet venni, újabb téglákat rakni a falba.

Azt hiszem, egy hangyányit sem vagyunk jobbak, mélyebbek, spirituálisabbak, mint a telep lakói. Az emberállat hordában él, és így. Azt hiszem, egy városi értelmiségi nő,  vagy akár az a Paris Hilton nevű semmirekellő leányzó sem jobb Scmidtnénél. Mert nincs a létezésnek metafizikai szintje. És ha nincs, akkor a bűn, a gyilkosság, a szeretet, minden jó és rossz a saját kicsinyes helyiértékén marad. Nem lehet máshol. Távlatot hazudunk magunknak. Ugyanolyan naivak és szerencsétlenek vagyunk, mint a telep lakói. Ugyanolyan kiszolgáltatottak vagyunk a szólamok megkongatóinak, az Irimiásoknak - nevezzük őket politikusoknak, egyházi vezetőknek, tanároknak, véleményformálóknak, vagy a szub- és szuperkultúra csinálóinak. Távlatot ajánlanak, de hol a távlat? Létezik egyáltalán? Igen. Ugyanott és ugyanúgy, ahogy az Irimiás által felfestett távlat. Sehol semmi.

Az (általam olvasott) műelemzések mintha mind megfeledkeznének arról, hogy Irimiás robbanószert vásárol a telepiek pénzén. Jobban mondva arról, hogy robbantani akar. Miért akar robbantani? Mit akar robbantani? Ez szerintem nagyon fontos, bár nagyon rövid és súlytalannak tűnő epizód a regényben. Pedig szerintem ez a kulcs. Irimiás a simaszavú szélhámos - talán az egyetlen eleven ember a regényben. És fel akarja robbantani a világot. Estike gyengeeszű, nem látja át a bonyult szövedéket, csak az egyszerű mintát fogja fel. De nem ő az egyetlen ember a regényben, aki metafizikai szinten is megéli a létezést, és a bűn, a gyilkosság révén az egyensúly kibillenését vagy hiányát. Irimiás is ilyen ember. A reményt felkeltő, tápláló sima szavaival megcsúfolja - nem csak a telepieket, hanem az egész abszurd világot. Szerintem gyönyörű ez a cinizmus, ahogy a világot egyben tartó hazugságot fordítja a világ ellen. Hogy a célt eszközként használja. Mert a cél tényleg eszköz: a remény, a vágy, a távlat, a cél minket, az életünket erodálja. Irimiás pedig annak látja, ami: eszköznek. És úgy is használja: eszközként. És elpusztítja vele azt a rendet, rendszert, amely a célt, a célra, fejlődésre, változásra irányulást, az emberi létezés értelmét eszközzé silányította.

A Mátrix című film is valami ehhez hasonló paradoxonon alapul. Abban a történetben a döntés, a döntés lehetősége az, ami végül fenntarthatóvá, viszonylag stabillá tette a mátrixot. (Döntés, remény, a sorsunk irányításának vágya - nem ugyanarról szól minden?) A döntés tehát eszközzé vált, beépített opcióvá. De csak átmeneti sikert hozott. Néhány generációnyit. Mert végül kiderült, a létezés értelmének mechanizmusa nem csak azt az életidegen és emberellenes illúziót képes elpusztítani, amelynek fenntartása érdekében eszközzé silányították, hanem azt az erőt vagy hatalmat is, amely önös érdekből eszközzé silányította.

De Irimiás nem Neo. A Sátántangóban nincs happy end. A Mátrixban is csak látszólag. Mert mi van, ha az emberek tömegesen elhagyják a mátrixot? Ha szaporodnak, sokasodnak odakint, kultúrát, társadalmat, hatalmi rendszereket építenek, a mátrixtól függetlenül? Meddig tűrik ezt a gépek? Meddig tűrik ezt az emberek? Meddig lehet béke ember és gép között? Mikor pusztul el a világ? Irimiás válasza: most. Most pusztuljon. Mindenestül. És ez számomra hitelesebb. Megrázóbb. Ha nem tudok válaszolni, ha a rendszeren belül módosítgatva, molyolva csak elodázom a választ, akkor az egyetlen hiteles megoldás a pusztulás. Az egyetlen hiteles emberi válasz. A rossz rendszer javítgatása, módosítgatása a rendszer válasza, és nem az emberé. Neo az instabil  mátrix terméke volt, a mátrix anomáliája. Irimiás pedig ember. A lényegét és értelmét vesztett létezés anomáliája.

Milyen a jó szerető? Csak nagy vonalakban...

Ha nő: mindig hozzáférhető, szexrekész. Mindig élvezi, bár ez kevésbé lényeges.

Ha férfi: naponta többször és keményen. Lehet több nőt is, szekvenciálisan, és lehet egyet is, folyamatosan. A kisebbség azt is szereti, ha a nő valóban élvezi, de a többséget 1. nem érdekli, 2. kissé bizonytalan, ezért kérdésre azt a választ várja: isteni volt 3. biztos magában, és természetesnek veszi, hogy a nő is élvezte.

Milyen összefüggést mutat ez az önbecsüléssel?

Szorosat. A nők könnyebben viselik/kezelik, ha nem szexistennők vagy szexakrobaták vagy orgazmusgépek. Többnyire megelégedésükre szolgál, ha kívánják őket, és annyira nem fontos, hogy élvezzék, vagy elélvezzék az aktus(oka)t. Ellenben férfiak önbecsülését alapvetően meghatározza, hogy "jók" az ágyban. Ha ki akarunk készíteni, alá akarunk ásni, magába akarunk roskatni egy pasit, akkor tapintat és kibúvó nélkül szembesítsük a valósággal (tódítanunk sem kell). Béna, gyors, önző, ügyetlen pornóimitátor, és gőze sincs az érzékiségről.

Szomorú ez. És egyike azon ritka és nyilvánvaló eseteknek, amikor a pasik is a gender role áldozatai. Egy hibás mérce szerint minősített, tökéletesen irreleváns tulajdonság a bázisa az önértékelésüknek. (Igaz, emiatt szívnak a nők is. Béna szeretőkkel bénáznak, és tapintatosan "frigidek", "aszexuálisak" vagy "orgazmusképtelenek".)

Amúgy a szextéma, a szexuális kultúra közszájon csócsált lerágott csont, kicsit unalmas is beszélni róla. Érdekesebb, hogy közben mindenki hazudik, vetít, maszatol, vagy legalábbis pozitívabb képet próbál festeni magáról, a partneréről, a valóságról. Esetleg szólamok, közhelyek és szóvirágok mögé bújik, csak virtuálisan létező, avítt értékekre hivatkozik.

Azon gondolkozom, hogy volt ez a szexuális foradalom cucc... Liberalizáljuk a szexet, szabaduljunk fel, beszéljünk róla és gyakoroljuk szabadon, erkölcsi aggályok nélkül. A nők is. A baj az, hogy a szexuális forradalom egy tökéletesen kiüresedett, hazug, érzelemmentes és mechanikus szexuális kultúrát söpört el. Ami után nem maradt más, csak a közösülés (viszonylagos) szabadsága. Azt hiszem, ki kellene végre találni ezt a szex cuccot. Mert olyan mértékben átitatta a hatalom, oly mértékben befolyása alá vonta az állam és az egyház, hogy most, viszonylagos felszabadulása után, önmagában nincs is, vagyis nem más, mint üres, mechanikus párzás. És már nem is tiltott, hogy attól legyen édesebb.

Kéremszépen, szerintem a szex remek időtöltés, játék, mulatság, önismeret, kapcsolatépítés, és számottevő örömérzettel jár(hatna). Másrészt pedig egy lehetőség, hogy meghaladjuk magunkat, hogy a másikká váljunk. Ha nagyon szeretjük a másikat. A gyönyör tényleg lehet elementáris, spirituális és beteljesítő. Fel kellene megint fedezni, a sok fals minta, körítés, hazugság, önámítás és tudálékos okoskodás között, hogy ez a világ legegyszerűbb és legtermészetesebb dolga, és csak követni kellene az ösztöneinket. Az igaziakat, nem azokat az ócska viselkedésszkripteket, amiket felkínálnak nekünk és belénk huzaloznak. Nem kell felfalni minden szart, akkor sem, ha ezüsttányéron kínálják. És nem kell felfalni a fejedelmi falatokat sem, ha nem vagyunk éhesek. Héló!

(Persze sarkítottam. És jólesett! :)

Most olvastam el Kis János Az abortuszról - Érvek és ellenérvek című könyvét. Furcsa, hogy eddig nem... Eddig csak a bioetika kapcsán foglalkoztam az abortusszal, de személyes érintettségem sosem volt. Értsd: a nemkívánt terhességeimet spontán elvetéltem, sosem kellett abortuszra mennem. De ha kellett volna, az sem lett volna nagy baj, (a személyes fizikai-lelki megpróbáltatásokat leszámítva persze), a magyar abortusztörvény liberális és ésszerűen megengedő, tehát sosem kellett attól tartanom, egy nem kívánt terhesség esetleg derékba töri az életem, vagy megalázó procedúrán kell átesnem, hogy megszabaduljak tőle. Igen, hogy elvetessem. Nem tekintem gyilkosságnak a küretet.

Azért mégis furcsa, hogy nekem eddig kimaradt Kis János könyve, mert ennek ellenére heves indulatokat képes kiváltani belőlem mindenféle magzatvédő rizsa meg abortuszellenes tüntetés. Hogy miért? Leírom.

Azaz máris előhozakodom egy gyivis történettel, ami egy 15 és fél éves lánnyal esett meg. A lány terhes volt, a fiúja, a születendő gyerkőc 17 éves apja szintén a Gyiviben lakott. Nagyon szerették egymást. Olyan édesek voltak, mint egy brazil szopera, de mégis hitelesek. Érzelgős csacsiságokat mondtak és mélyen hittek a másikban és önmagukban. Szerették egymást, ahogy két sokat szenvedett kamasz szeretheti egymást, és fel akarták nevelni a gyereküket.  Meg akarták mutatni, hogy ők jobb szülők lesznek, hogy ők mindent megadnak neki.

A leendő apa apja ismeretlen volt, az anyja pedig alkoholista, aki takarításból és  időnként prostitúcióból élt, az élettársait sűrűn váltogatta, de ezek az élettársak jóformán csak addig maradtak, amíg többé-kevésbé szarrá verték az anyát és a fiát - sokat beszélgettem a fiúval is, aki már évek óta ingázott a Gyivi és az anyja szobakonyhája között. A leendő anya apja ismeretlen, az anyja full-time prostituált volt, az anya élettársa pedig a stici. Nem gorombán ugyan, de a lányt is munkára fogták, 14 éves kora körül már rótta az utcákat, csinálta is egy darabig, de nem szerette, aztán a gyámügy kiemelte a családjából. A lány szerelmes lett, teherbe esett és meg akarta tartani a gyereket. Ez volt tehát a  leendő szülők háttére.

Nem tudom, aki úgy véli, hogy ezt a lányt és ezt a fiút nem kellett volna lebeszélni ennek a gyereknek a vállalásáról, az ne olvasson tovább. Mert én minden erőmmel lebeszéltem őket. Az egyik jófej nevelőtanárral, és egy gyámügyes jogi tanácsadóval együtt próbáltuk meg megértetni velük, mire vállalkoznak, hogy illúziókat kergetnek. Én is iszonyú sokat lelkiztem velük. Biztosítottam őket, hogy remek szülők lesznek, később, de még túl fiatalok. A lánynak legalább az általánost be kellene fejeznie. Lakásuk nincs. Munkájuk sincs. Képesítésük sincs. A szüleikre nem számíthatnak. Pechükre bekerültek a rendszerbe - veszélyeztetett kiskorúként számon vannak tartva. A lány állami gondozott lesz még két és fél évig, ki tudja, hol. A fiú még egy évig, ki tudja, hol. És ez a megszületett gyerek is állami gondozásba kerül, azonnal, és ha nagykorúak lesznek, és nincs egy hely, ahová elvihetik, és nincs jövedelem, amiből eltarthatnák, akkor a gyámügy nem fogja engedélyezni a visszahelyezést.

Nagyon nehéz volt, mert tényleg nagyon akarták ezt a gyereket. Sokszor éreztem úgy, bár sikerülne nekik, bár tudnék nekik lakást, pénzt szerezni, hogy megcsinálhassák. Számukra ez a születendő gyerkőc képviselt mindent, amire vágytak, amit nem kaptak meg, és amit meg akartak adni. Sokat sírtak. De végül belátták, hogy nem nem tudják megvalósítani az álmaikat, és az államnak szülni egy újabb gondozottat - ehhez a lánynak sem volt kedve. Végül időben, a 12. hét előtt megszületett a döntés: ne szülessen meg ez a gyerek. Elindult az állami gondozásban lévő kiskorú személy abortuszával járó procedúra. Megígértem nekik, hogy elkísérem őket én is, hogy ott leszek én is a lánnyal, amikor beviszik a műtétre, és amikor kihozzák.

Két-három nap múlva megint bementem, és furcsa helyzet fogadott. A lányok zavarban voltak, kerülték a pillantásomat. Főleg a terhes lány. Végül kiderült, két katolikus magzatvédő valahogy megneszelte, hogy itten kérem egy kis angyalt akarnak eltétetni intézményesen, és lelkiismeretük szavát követve erélyesen közbeléptek. Azaz előző nap berontottak és elkezdték ostorozni a terhes lányt, a többiek előtt, hogy gyilkosságra készül, hogy magára vonja isten haragját, hogy a pokolban fog égni. Képeket mutogattak nekik az elkapart gyerekekről (megmutatták nekem is, valójában 5-6 hónaposan spontán abortált vagy halva született és felboncolt magzatok képei voltak, meg photoshoppal megbuherált hamisítványok az állítólagos sikolyról, menekülésről meg a rettenetes, szétdarabolt testekről...), és kenetes közhelyeket mondtak a szeretet hatalmáról és az élet szentségéről. Amikor megkérdeztem a teljesen lelombozódott  nevelőtanárt, hogy történhetett ez meg, azt felelte, nem tehetett semmit, az igazgatőnő sem tehetett semmit, az egyháznak joga van delegálni "segítőket", és végülis engem is beengedtek...

A lányok, nem lévén csiszolt intellektusok, szabad prédái voltak a demagóg, kenetes és hazug manipulációnak, másrészt viszont nem tagadták meg önmagukat, trágár vicceket eresztettek meg, és össze-vissza vihorásztak, be-beszóltak, hogy az asszonyságokat felcsinálták-e valaha a papok, mire a két magzatvédő (két középkorú nő) felháborodva bevette magát a könyvtárszobába, bezárkóztak és késő estig elszántan imádkoztak a lányok lelki üdvéért és azért a kicsi angyalért a 15 éves gyerek hasában. A többséget ez csak azért rázta meg, mert nem tudtak aznap este tévézni - a készülék a könyvtárszobában volt. De a terhes lány teljesen kiborult. Hogy ő nem gyilkos, hogy nem akar bűnt elkövetni, hogy a szeretet mindenre megoldás és majd csak lesz valahogy, és hogy ő igenis, igenis, igenis megtartja ezt a gyereket.

És így is lett. Még fél évig jártam be a Gyivibe, utána elsodortak mindenféle dolgok, az egyetem, az újságcsinálás, a műfordítás, a szerelem... Évekkel később összefutottam a nevelőtanárral, és megkérdeztem tőle, mi lett ezzel a lánnyal. Megszülte a gyereket, egy kislányt, a apával kihűlt a szerelem, elsodródtak egymástól, a lány állami gondozásba adta a gyereket, szinte sose látogatja, de nem mondott le róla, így nem örökbe adható. A lány a terhesség és a szülés miatt nem fejezte be az általános iskolát, és nagyon valószínű, hogy most prostitúcióból él.

Eddig a történet.
Nem tudom. Vessen meg, aki akar (én meg magasról leszarom). De ha én meghallok valami pállott vénasszonyt, valami elvakult keresztényt, valami ostoba vénembert arról hablatyolni, hogy az abortusz bűn és az élet szent, akkor a puszta kezemmel fojtanám meg.

Na, és akkor most vissza az elejére, a Kis János könyvhöz. Bár elég művelt, csiszolt gondolkodású, jól érvelő embernek tartom magam (hehe), ez a könyv mégis revelatív volt számomra. Hihetetlenül vlágosan, lépésről lépésre és minden világnézetet tiszteletben tartva, teljes egészében filozófiai alapon bizonyítja be, hogy az élet nem szent, hogy az élethez való jog nem abszolút, és bizonyos körülmények között még az emberölés sem erkölcsi vétség. Eddig tudtam érvelni, biológiai ismereteimre hagyatozva, hogy az osztódásnak indult zigóta nem ember és nem személy, ezért nincsenek jogai és az eltakarítása nem gyilkosság. De eszköztelennek éreztem magam, ha valaki, egy hőskeresztény azt mondta nekem, az élet szent. (Hm, igen, mégsem fojtom meg őket :) Nos, mostmár nem vagyok eszköztelen. A könyvnek köszönhetően szépen, logikusan, életszerű(!) példákon keresztül be tudom bizonyítani, hogy kérem, ez egy ellentmondásos és nem is különösebben tiszteletreméltó világnézet, de semmiképpen sem igazság.

Annyira jó ez a könyv, hogy nem kizárt, később ezt is kivonatoli fogom :)

Kis János: Az abortuszról - Érvek és ellenérvek, Cserépfalvi Könyvkiadó, 1992

Régen, elsőéves egyetemistaként (vagyis úgy 15 éve, tehát nem vagyok kurrens forrás) önkéntes segítő voltam a Gyermek és Ifjúságvédelmi Intézetben, kb. másfél évig. A dolog úgy nézett ki, hogy 18 évesen beszédültem az utcáról az intézmény vezetőjének irodájába (nanem, nem szédültem, el voltam tökélve, mély elhivatottság munkált bennem), és megkértem, hadd tanítsak angolt az ott lakó gyerekeknek, természetesen ingyen. Az igazgató igazán rokonszenves, rugalmas nő volt, és volt humora. Elmondta, hogy az angolból úgysem lesz semmi, (vigyorogtam, hogy én sem gondoltam), de nagyon örül annak, hogy foglalkozik valaki a gyerekekkel, (sokan nálam csak 1-2-3 évvel fiatalabbak, hehe), és ha új benyomások érik őket szerény személyemben (és viszont, természetesen). Azt is mondta, hogy csak a lányokhoz járhatok be, a fiúkhoz nem mer beengedni. Ezen kicsit felhúztam az orrom, pedig igaza volt. Nem hiszem, hogy akkor meg tudtam volna bírkózni a feladattal.

Mit is akartam? Nem tudom. Megismerni a világot, a világ másik szeletét, meg akartam ismerni önmagamat, és igen, őszintén mondom, segíteni is akartam, amennyire tőlem telt. Akkoriban éltem át életem legsúlyosabb identitáskrízisét, nevezzük kamaszból felnőtté válásnak (azóta is krízisről krízisre élem az életem, persze, és felnőtt sem lettem, persze, mert akkor, 19 évesen megértettem, hogy akárki akármit mond, a "felnőtté válás" a vége valaminek, a fejlődés, a változás szabadságának, a játékosságnak, és én nem akartam és akarok semmit sem a személyiségembe vésni, nem akarom magam a saját magam által felhúzott falak közé zárni, mert számomra a változatlanság maga a pokol - habár elismerem, másoknak ez nyilván a mennyország).

Szóval identitáskrízis, nekem pedig elegem lett a köldöknézős, siránkozós, útkeresős nagykamasz életformámból. Úgy éreztem, ha megismerek másokat, más problémákat, és főleg, ha segítek másokon, akkor fel- és letisztul a kép, és elvonódik a figyelmem a saját személyemről - már tényleg torkig voltam magammal, hogy ugyanazokat a köröket futom, ugyanazokat a kérdéseket teszem fel, és ugyanazokat nem tudom megválaszolni... Szóval ígéretesen haladtam előre a felnőtté válás kitaposott útján, a félkészen mélyhűtött neurózis felé, amelyben legtöbb ivarérett embertársam leledzik, és kurvára elegem lett , a célból is, az útból is, önmagamból is! - a fenébe már velem, hogy folyton közbekotyogok :)

Egyébként le a kalappal 18 éves önmagam előtt, mert ez nagyon jó stratégiának bizonyult, azóta is alkalmazom és mindenkinek csak ajánlani tudom. Ha van valami megoldhatatlannak tűnő probléma van az életemben, akkor kifelé fordulok. Keresek másokat, figyelek másokra, akiknek más problémáik vannak, más az életformájuk, akik számára más az élet szövete - és hirtelen minden relativizálódik, egyszerűbb lesz, könnyedebb. Távlatok nyílnak. Reális és választható lehetőségek. Felszabadító érzés. Tényleg. Érdemes kipróbálni.

Szóval. A Gyivi afféle elosztó, a veszélyeztetett gyerekek átmenetileg kerülnek oda, és ott dől el, mi lesz a sorsuk. Visszamehetnek-e a családjukhoz, esetleg örökbefogadja őket valaki, vagy állami gondozásba kerülnek, és ha igen, melyik intézménybe. Abban a másfél évben, amíg bejártam, a legkisebb gyerek 8 éves volt, a legnagyobb pedig 16. A gyerekek néhány hónapot maradtak csak, és a végére más senki sem maradt az eredti társaságból, de mivel egyenként cserélődtek le, valamiféle állandóság mindvégig megmaradt. A csoporttagok lecserélődése után is őrződtek a csoporthagyományok, ahogy az meg vagyon írva. Hetente egyszer-kétszer jártam be, délután, és ott voltam estig, néha késő estig, a felügyelőtanár beleegyezésével. És miket csináltunk? Miután kifagattak, hogy mi angolul a fasz, pina, szopás, baszás, hogyan vannak a számok tízig, és hogyan kell megkérdezni, merre van a pályaudvar, elkezdtünk beszélgetni. Csak dumáltunk. Körbeültük az asztalt és beszélgettünk. Én inkább moderátor voltam (később rájöttem, hogy  amolyan tréningvezető voltam, aki nem állít, nem ítél, nem irányít közvetlenül, de mégis fontos résztvevő, mert kérdez, tompítja a feszültséget, bátorít, biztonságot teremt, és közvetve ugyan, de konstruktívan struktúrálja az eseményeket.) Amit akkori érzésem szerint csináltam, az az volt, hogy megilletődve, felkavarva hallgattam őket, beszéltettem őket, elfogulatlanul faggattam őket, és igen, valamennyire megszerettem őket.

Rengeteg történetet hallottam, szörnyű sorsokat, tragédiákat (biztosan el fogom mesélni őket) - de a legdöbbenetesebb élményem az volt, hogy milyen vidáman, derűsen, higgadtan meséltek róluk. Hogy micsoda mindent elsöprő életszeretet és életöröm munkál bennük. Már a külsejük is... Én egy elit gimibe jártam, egy versenyistállóba. Körülöttem mindenki pattanásos volt, esetlen, nyakigláb, gerincferdüléses, lúdtalpas vagy tyúkmellű. A lányok a női szerepet próbálgatva esetlenül billegtek a magassarkú cipőkben és elmázolták a sminket, vagy jólfésülten jókislánykodtak, vagy ad-hoc feministaként zsíros hajjal és farmerben undorkodtak a macsó világon (mi tagadás, én is közéjük tartoztam egy darabig...), a fiúk körbehányták a klotyót egy felestől, trashmetált hallgattak a szünetekben, mindenkit majd megevett a fene a szexért, de senki sem merte bevallani vagy bevállalni, és mindenki kicsit zöld volt a cigizéstől. Ezek a lányok pedig - a bőrük tiszta volt és ragyogó, szépen mozogtak, felszabadultan táncoltak, öröm volt nézni, ahogy nekipenderültek, magassarkúban vagy mezítláb, túl voltak sok mindenen és álltak elébe mindenféle szerelemnek, kalandnak és bonyodalomnak, és valahogy sokkal felnőttesebbnek, bölcsebbnek, mégis lazábbnak tűntek mint bárki, akivel addig találkoztam a korosztályomból. Vidáman és igen kreatívan hágták át az írott és íratlan szabályokat és konvenciókat, szégyenkezés és tartózkodás nékül beszéltek mindenről, szexről, erőszakról, menstruációról, abúzusról, bűnről, büntetésről és bűnhődésről, ugyanakkor elképesztően tapintatosak, önzetlenek és jólelkűek voltak. Persze sokan írni-olvasni is alig tudtak, de az kit érdekelt. Az emberségük volt lenyűgöző, a természetességük, az erejük, az életigenlésük, a hitelességük. És a szenvedésük, amit elrejtettek, amiben nem tetszelegtek.

Az egész eddigi életemet meghatározó élmény volt ez számomra.Valami olyasmit élhettem át, amit a Nana körül kóválygó beszáradt és lefojtott férfiak. Biztosan sokat mesélek majd róluk, miközben bontogatom ki ezt a gender blogot. Sokszor fogok hivatkozni rájuk.

1. A probléma, amelynek nincs neve

A 20. század közepén számos amerikai nő szenvedett egy kimondatlan és kimondhatatlan problémától. Minden nő egymaga küzdött vele. Megágyaztak, bevásároltak, mostak, zoknit párosítottak, mogyoróvajas szendvicset ettek a családdal, főztek, mosogattak, kocsival hordták a gyerekeket iskolából különórára, különóráról haza, hazulról gyerekbulikba, feküdtek a férjeik mellett éjszakánként és azt kérdezték maguktól: Ez minden?

Akkor már több mint 15 éve minden fórumon - a szakirodalomban és a bulvársajtóban is -, csak arról esett szó: a nő hivatása, életének beteljesedése az anya és a feleség szerepköre. A freudizmus által uralt kultúrkörben a női sors kiteljesedése kizárólag a femininitás kiteljesedése és felmagasztosulása révén volt lehetséges.

• A femininitás koronként és kultúránként alig változó, valamilyen értelemben vett nőiesség, azon társadalmilag szelektált tulajdonságok és magatartásformák köre, amelyek a nőivarú emberekre többé-kevésbé kötelező érvényűek, vagy legalábbis elvártak. A tulajdonságcsokor ősrégi, és alapvetően biológiai hovatartozás által meghatározott, mint például a gyermekek szeretetteljes  nevelője, a család táplálója, a háztűzhely elkötelezett őrzője, alárendelődő, gondoskodó, de ide tartoznak a férfias tulajdonságok ellentétei illetve komplementerei is, mint gyenge, gyámoltalan, szelíd, szeszélyes, csacska, irracionális és így tovább.

A nők ideje a háztartási és logisztikai babramunka miatt felaprózódott, (sok nő tapasztalja ma is, hogy ez igazából kvázi tevés-vevés, amelynek gyakorlata már maga is tünet: ha az életem a házimunka, akkor megpróbálom módfelett fontossá, elaborálttá, tartalmassá, komplexé tenni, olyasmivé, amiért tényleg érdemes élni...), az állandó kizökkenés miatt nagyobb lélegzetű műveket, könyveket általában nem olvastak, csak újságokat és magazinokat. Ezek viszont kizárólag úgy jelenítették meg a nőket, mint rafinált férjvadászokat, révbe ért feleségeket és boldog, kiteljesedett anyákat, akik folyamatosan szépek, ápoltak, nőiesen vonzók és karcsúak. Alternatíva nem volt. Sehol sem tűntek fel önálló, szuverén, tudományokkal vagy üzlettel foglalkozó nők. A carrier woman szinte szitokszónak számított, és femininitásából kivetkezett, a magasztos anya/feleség szerepüket betöltő nők ellen ellen áskálódó szörnyetegként jelent meg, esetleg boldogtalan és az élet természetes sodrából kivetett páriaként, akit egy happy housewife példája és/vagy segítsége végül megvált.

Az 1950-es évek végére a nők átlagosan 20 éves korukban mentek férjhez és 17 éves korukban már eljegyezték magukat valakivel. 1920-ban a nők 47%-a jelentkezett egyetemre, 1958-ban ez az érték 35%-ra csökkent. 100 évvel korábban a nők azért küzdöttek, hogy tanulhassanak, míg most azért mentek egyetemre, hogy férjet fogjanak maguknak. Az 1950-es években az egyetemista nők 60%-a adta fel a tanulmányait azért, mert férjhez ment, vagy pedig azért, mert attól félt, hogy a túliskolázottság rontja a házassági esélyeit. Megjelent a Ph.D női megfelelője, a Ph.T (Putting husband Through, kb. férjezett fokozat).

Nem sokkal később az amerikai lányok elkezdtek középiskolás korukban férjhez menni, a női magazinok pedig - látva ezen házasságok statisztikailag kimutatott sikertelenségét - elkezdtek házasságtudományi kurzusokat és házassági tanácsadókat követelni a középiskolás feleségek számára. Mindeközben a gyárak műmelleket és kitömött melltartókat dobtak piacra 10(!) éves kislányok részére. A kislány és bakfis méretű ruhákat így hirdették: Már ők is kelepcébe csalhatják a férfiakat!

Az Egyesült Államokban az 1950-es évek végére a születési arányszám meghaladta Indiáét. Az egyetemet végzett nők körében tapasztalható gyermekvállalási láz elképesztette a statisztikusokat - 2 helyett már 5-6 gyereket szültek. Azok a nők, akik hajdan karriert akartak, beletemetkeztek a gyerekszülésbe. Az újságok elragadtatva adták hírül, hogy az amerikai nő visszatért a családi fészekbe. Ha csak egy életem van, akkor szeretném szőkén leélni! - tódította egy édesen ostoba, szőke cicababa egy reklámban, amivel kitapétáztak minden üzletet és hirdetési felületet. És 10-ből 3 amerikai nő szőkére festette a haját - majd cikkeket böngészett a magazinokban a nők kopaszodásáról, amelyet a túlzott hajfestés okoz. Az amerikai nők a Metrecal névre keresztelt krétaporszerűséget ették étel helyett, hogy karcsúak maradjanak, és valóban, a nők ruhamérete 3-4 számmal csökkent 1939-hez képest.

Új iparágak alakultak ki - a konyhákat mozaikokkal és eredeti festményekkel díszítették, a házi varrás pedig milliós üzlet volt. A nők ki sem tették a lábukat otthonról - csak vásárolni mentek, szállították a gyerekeket és megjelentek a férjük oldalán egy-egy társadalmi rendezvényen. Az amerikai lányok már úgy nőttek fel, hogy soha nem dolgoztak a háztartáson kívül. Az 1950-es évek végén feltűntek ugyan a nők a munkaerőpiacon, de csak másodállásokat vállaltak - boltokban segítettek ki, vagy titkárnősködtek -, hogy eltartsák a férjeiket, amíg az egyetemre jár, vagy a fiaikat, amíg egyetemre járnak, vagy hogy kifizessék a jelzálogot, vagy mert özvegyek voltak és nem boldogultak másként. És egyre kevesebb és kevesebb nő dolgozott szakképzett munkarőként vagy szakemberként. Mindeközben társadalmi krízis alakult ki, hatalmas munkarőhiány mutatkozott az ápolói/szociális/tanári területeken. Ugyanakkor a lányok úgy vélték, nagyon nőietlen dolog fizikával foglalkozni. Egy fiatal lány visszutasított egy John Hopkins ösztöndíjat (a John Hopkins egy elit egyetem), és elment inkább egy ingatlanügynökséghez, lótifutinak - amíg férjhez nem megy, hiszen ő is csak azt akarta, mint minden amerikai lány: egy férjet, 4 gyereket és egy szép, kertvárosi házat.

A kertvárosi háztartásbeli - őt irigyli az egész világ! Őt nem fenyegeti a nehéz fizikai munka, a gyermekszülésssel járó veszélyek és a nagyanyáit sújtó betegségek. A kertvárosi háztartásbeli egészséges, gyönyörű, tanult, és minden figyelmét a férje, a gyerekei és a háza köti le. A kertváros háztartásbeli megtalálta a feminin kiteljesedés útját. Mint feleség és anya, köztiszteletben áll, és férjének egyenrangú társa. Vehet magának autót, ruhákat, finomságokat - ez maga a beteljesült női álom.
A nők tehát búcsúcsokót lehelltek munkába induló férjük homlokára reggel, a családi autóval elfuvarozták a gyerekeket iskolába, bevásároltak, és mosolyogva, kisminkelve porszívózták fel a napplit. MInden vágyuk teljesült, mert nem vártak mást az élettől, csak egy férjet és sok gyereket. Az otthonuk falaival határolt világukon kívüli dolgok - mint politika, művészetek, társadalmi problémák - nem érdekelék őket, minden fontos döntést a férjükre bíztak, és szánakoztak az anyáikon, akik hajdan oktatásra és karrierre vágytak. Az űrlapok "foglalkozása:" rovatába pedig büszként írták be: háztartésbeli!  Az emancipáció és a karrier szavak szokatlanok és kínosak voltak, évekig ki sem mondta őket senki. Amikor megjelent Simone de Beauvoir A második nem című könyve Amerikában, a kritikusok odanyilatkoztak, hogy "szegénynek fogalma sincs arról, miről szól az élet", és különben is, a francia nőkről beszél. Mert "nőprobléma" nem létezett Amerikában.

Ha egy nőnek mégis problémája volt, azt kellett hinnie, hogy vagy a házasságával, vagy vele magával van baj. Ha megpróbálta megbeszélni a férjével, az egy szavát sem értette - ahogy a nő sem értette saját magát. És sokkal nehezebb volt erről beszélnie, mint a szexről. Még a pszichiáterek sem tudtak nevet találni erre a furcsa , a nők önjellemzése szerint "szégyenteli", "reménytelenül neurotikus" kórra. Egyikük nehézkes megfogalmazása szerint:" Biztosan van valami baj, mert a pácienseim java történetesen nő. És nem szexuális problémájuk van."

Lassan alakult ki bennem (mármint Friedanben :) a felismerés, hogy ettől a névtelen problémától megszámlálhatatlanul sok amerikai nő szenved. És a jelek mindenhol ott vannak - vidéki tanyákon, belvárosi apartmanokban, kertvárosi családiházakban. Én magam is szenvedtem tőle, három gyermek anyjaként. Azt hiszem, először nőként értettem meg a problémát, a szélesebb pszichológiai és társadalmi aspektusok csak később váltak világossá.

Hogyan jellemezték a nők a bajt? Sehogy. Önmagukat jellemezték: "Valahogy üresnek érzem magam...", "Úgy érzem, mintha nem is léteznék...". Sokan ahhoz hasonlították az érzést, mintha le lennének szedálva. "Rettenetesen fáradt vagyok...", "Dührohamokat kapok a gyerekek miatt, már félek magamtól...", "Sokszor rám tör a sírhatnék, minden ok nélkül...". Egy clevelandi orvos háztartásbeli szindrómának keresztelte el a problémát. "Mintha nem is élnék...", "Nem tudom, ki vagyok én...", "Mintha nem is lenne személyiségem...". Voltak, akik annyira szenvedtek, hogy néha kirohantak a házból, és csak rótták az utcákat. Sokan éveket töltöttek a pszichoanalitikusok díványain, hogy helyrehozassák magukat, és képesek legyenek betölteni anyai és hitvesi szerepüket.

1960-ban a probléma úgy ütközött ki a boldog háztartásbeli sima pofikáján, mint egy hatalmas pattanás. Noha a hirdetésekben a nők továbbra is boldogan mosolyogtak a boldogan habzó mosogatnivaló felett, a Time magazin pedig lehozott egy címlapsztorit "Túl jó dolguk van ahhoz, hogy azt higyjék, boldogtalannak kellene lenniük" címmel, a boldogtalan háztartásbeli mégis megjelent az olyan lapokban, mint a New York Times, a Newsweek, a Good Housekeeping, vagy a CBS tévéműsoraiban - és érdekes módon mindenki elhessegette a problémát, amelyet ilyen okokkal magyaráztak: túl sokat bénáznak a szerelők, megterhelve a háziasszonyok idegeit (New York Times), túl messzire kell hordani a gyerekeket iskolába a kertvárosokból (Time), túl sok elfoglaltság a szülői munkaközösségben (Redbook), és persze a régi nóta: a túl iskolázott nőket már nem elégíti ki az anyai és hitvesi hivatás... Ugyanakkor szegény értelmiségi háziasszonyokat még több együttérzés övezte. Nehéz lehet költőnek készülni, és bevásárlási listák írásával végezni... nehéz lehet az egyetemen a kénsav forrpontját vizsgálni, hogy az ember végül a saját forrpontjának vizsgálatánál kössön ki, míg a bénázó szerelőkkel viaskodik...

A szakértők valósághű és reális háziasszonyságra felkészítő oktatást sürgettek - mint például középiskolai szakköröket, vagy egyetemi szemináriumokat, ahol a családról és a háztartás vezetéséről lehetett volna diszkutálni. És nem múlt el hónap, hogy valaki ne állt volna elő valamilyen ötlettel, amivel izgalmasabbá lehetne tenni a nők szexuális életét. A Harper's Bazaar egyik humoristája azzal állt elő, hogy vonják meg a nőktől a szavazati jogot, mert ez már túl sok amúgy is túlterhelt vállaikon - a családi döntések mellett politikai döntéseket is hozni... Mások arról beszéltek, hogy fel sem kellene venni a nőket a felsőoktatási intézményekbe, mivel az ott tanultakat úgysem hasznosítják háziasszonyként, miközben elveszik a helyet a fiúk elől, akiknek meg kell oldaniuk az atomkor problémáit. Egy nőíró agyából az a fantasztikus gondolat pattant ki, hogy a nőket el kell vinni kényszermunkára, mint ápolónőket és bébiszittereket. És persze megszólaltak a kenetes hangok is: "a válasz a szeretet...", "az egyetlen megoldás a benső támasz...", "a kiteljesedés titka a gyermek...", "Isten megsegít...". Sokan arról beszéltek, hogy a nők jódolgukban nem is tudják, milyen szerencsések - nincs főnökük, maguk osztják be az idejüket, nem kell a szamárlétrán araszolniuk... Vagy talán azt hiszik, a férfiaknak olyan könnyű? Hogy ők boldogok?  Vajon titkon mégis férfiak szeretnének lenni? Nem érzik, milyen mázlisták, hogy nőnek születtek? Megint mások egyszerűen leszögezték: nincs itt semmiféle probléma, azt az egyet leszámítva, hogy a nők egyszerűen nem képesek elegánsan alárendelődni női szerepüknek. Boldog háziasszonyokkal készített interjúk jelentek meg az újságok hasábjain: "Az anyám ki sem mozdult a házból, csak velük, gyerekekkel törődött és apám sose vonta be őt az ügyeibe. Ezzel szemben én csodálatos szabadságban élek és egyenrangú vagyok a férjemmel, én elmehetek vele az üzleti vacsorákra vagy a fogadásokra!" De azért hallani lehetett más hangokat is: "Rendben van, a nőket felőrli a családi élet monotóniája, a magánélet teljes hiánya, a nyűgös fizikai munka - de nincs köztük egy sem, aki feladná a családját, aki más döntést hozna, ha megtehetné..." (New York Times). "Nincs nő, ai fittyet hányna a gyerekeire és a férjére, és nekivágna a saját életének... Azok, akik mégis megteszik, talán tehetséges személyek, de csak nagyon ritkán sikeres nők!" (Redbook).

Ugyanezen időszakban megjelentek beszámolók az egyedülálló, özvegy vagy elvált amerikai nőkről - a számuk meghaladta a 21 milliót! -, akik még 50 éves koruk után is kétségbeesett dühvel kerestek maguknak férjet. És ez a dühödt keresgélés nagyon korai életkorban elkezdődik - az amerikai nők 70%-a 24 éves korára mér férjezett volt ebben az időszakban. És persze majd' minden nő terápiába járt - ki azért, mert férjnél volt, ki azért, mert nem. Ugyanakkor furcsa módon számos pszichiáter arról számolt be, hogy a hajadon pácienseik valahogy boldogabbak voltak, mint a férjes asszonyok.

Mindenki a problémáról beszélt tehát - már a csapból is a boldogtalan háziasszony folyt, és ez valahogy valószerűtlenné tette az egész problémát. Lassan nem lehetett mást hallani, mint a nők keserű nevetését, amikor valaki megint csodálta, irigyelte, szánta vagy teoretizálta őket. Eközben az sem volt világos, hogy ez a probléme nem értelmezhető az emberiség ősi probémáinak keretei között: éhezés, fázás, betegségek, nyomor... Ezek a nők valóban nem szenvedtek ezektől, de a 20. század közepén ez még kevés a boldogságukhoz. Nem számított, hogy egy rakodómunkás vagy egy menő orvos feleségéről volt-e szó, nem számított, hogy valaki a középiskolát hagyta-e ott, vagy a Ph.D megszerzése után lett belőle háziasszony - a probléma mindenütt jelen volt, és minden nőt kínzott.

Nem lehetett tehát tovább halogatni: szembe kellett nézni azzal, hogy a modern oktatás, a függetlenség, és a férfiakkal való egyenlőség nőietlenné, unfemininné tette az amerikai nőket. (A könyvben számos rövid interjúrészlet olvasható, amelyekben a legkülönözőbb iskolázottságú és társadalmi státuszú nők számolnak be arról a nyomasztóan monoton és eseménytelen életről, arról az idegörlő, unalmas napi rutinról, amiben élnek.) Ebben az időszakban már egyetlen nő sem fortyogott a nők jogai miatt... Sokkal többen hibáztatták viszont az oktatást azért, mert karrierálmokkal áltatta őket, mert ma már nem érzik magukat elég szimplának ahhoz, hogy háziasszonyok legyenek, vagy amiért bűntuduk van, hogy nem olvasnak könyveket, ugyanakkor unják a kicsinyes traccspartikat a szomszédasszonyokkal.

Ezzel párhuzamosan új és szokatlan jelenségek ütötték fel a fejüket. Az egyik a háziasszonyok hatalmas szexuális étvágya, amit a férjek nem tudtak kielégíteni. Egy pszichiáter így beszélt a problémáról: "Szexkreatúrákat csináltunk a nőkből. Nincsen identitásuk, csak anyák és feleségek, nem tudják kik ők. És egész nap várják haza a férjeiket, hogy az elevenné tegye őket, hogy elevennek érezhessék magukat. Maga lehet a pokol, feküdni a férj mellett és várni, éjszakáról éjszakára, hogy úgy érezhessék, elevenek."

De a gyerekek sem vitték el szárazon... Az új, felnövekvő generáció, azok a gyerekek, akiknek a mamája mindig ott volt, mindig kéznél volt, mindig megcsinált és megoldott mindent, nagyon problémásak voltak az iskolában. A tanárok szerint nem tűrték a fájdalmat, a nehézségeket, a fegyelmet, önállótlanok voltak, képtelenek voltak bármit véghezvinni a maguk erejéből, és mérhetetlenül unatkoztak. Függőek voltak, állhatatlanok, éretlenek, és nem tudtak uralkodni magukon - még egyetemista korukban sem. Egy oregoni háziasszony így magyarázta a probéma forrását: "Valamennyien mérhetetlenül unatkozunk, ezért folyton gyerekprogramokat szervezünk, szegény kölyköknek pedig csak arra marad idejük, hogy feküdjenek és ábrándozzanak."

Ha a nők a problémájukról beszéltek, akkor lényegében a napirendjükről beszéltek - számtalan apró-cseprő ügy, a legkülönbözőbb lélekölő feladatok, amelyeket meg kell csinálni (noha nem különösebben nem fontosak). A takarítás, a mosogatás, a morzsák a padlón, a vasalatlan ingek, a fűnyírás, a krizantémok locsolása, a szülői értekezlet, bevásárlás, főzés, a kölykök hazaszállítása, a lakás szépítése, a szerelők kihívása és pásztorolása, a zoknik stoppolása...Ezt hallva a szakértők újabb magyarázattal álltak elő: a nőket módfelett megterheli a modern háziasszonyság szerteágazó szerepköre: feleség, anya, szerető, ápolónő, beszerző, szakácsnő, takarítónő, logisztikai szakember, sofőr, apróbb javítások szakértője, lakásdekoratőr, gyermeknevelési szakember, táplálkozástudományi szakember, házitanító és korrepetítor... Az ideje felaprózódik, miközben eleget tesz a kötelességeinek, és egy dologgal szinte sosem foglakozik többet 15 percnél, estére pedig úy elfárad, hogy belezuhan az ágyba, és szegény férjnek kell ágyba dugni a kölköket. Valóban, az orvosok beszámoltak egy új jelenségről, a háziasszonyok kimerültségéről és aluszékonyságáról - nem ritka, hogy napi 10 óránál is többet alszanak!

A fejezet a végéhez közeledik, ideje levonni a tanulságot: Friedan egyre világosabban látta, nem csak magát a problémát, hanem annak méreteit is, egyre világosabban látta, hogy milyen elhibázottan és tévesen közelítenek hozzá mindazok, akik kezelni próbálják. Ráébredt, hogy megkérdőjeleződtek a feminin standardok, a feminin normalitás, a feminin működés, a feminin kiteljesedés és a feminin érettség - azok a standardok, amelyek szerint egy nő élni és boldogulni próbál. Új megvilágításba kerültek az ősrégi szokások, kérdések és problémák: a gyerekszüés, a szoptatás, a kertvárosi konformitás, a menstruációs fájdalmak, a frigiditás, a szülési depresszió, a menopauza, a 20-30 éves nők körében tapasztalható öngyilkosságok és idegösszeroppanások, és a kislányok intellektuális képességei és a felnőtt nők teljesítménye között tátongó szakadék. Nem halogathatjuk tovább, szembe kell néznünk a problémával, ami minden nőben visszhangzik: Valami többre vágyom, mint a férjem, a gyerekeim és az otthonom!

 ***

Az illusztrációkat mai heppi háziasszonyok blogjairól szedtem le - úgy tűnik, ők sem tudják másként megragadni azt az édes idillt, amiben élnek, mint ezekkel a képekkel. Ugyanakkor el kell ismernem: valóban vannak olyan nők, akiket tökéletesen kielégít, mit kielégít - beteljesít az, hogy gyerekeket nevelnek és háztartást vezetnek. És elismerem, akadnak olyanok is, akinek valóban ez az önmegvalósítás hiteles terepe, és valóban boldogok és boldoggá tesznek maguk körül másokat. De az is igaz, hogy elenyésző kisebbséget alkotnak (és alig észrevehetőek a sok zajos önámító és lelkes önbuzdító szerencsétlen között.) Én őket nem akarom "felvilágosítani", nem akarom természetük, adottságaik és predesztinációjuk ellen hangolni őket. Nem akarok mást mutatni és adni nekik, mint ami jó nekik. Megjegyzem, nem is tudnék: ők rendíthetetlenek. Tudatosak és öntudatosak, egyáltalán nem megtévesztett és igénytelen ostoba libák. Derűsek és toleránsak, ők sosem támadnak, nem ágálnak, nem szólnak meg senkit, ők csendesen boldogok és hagyják, virágozzék minden virág. Az ellenség az önámító, csapdába esett, szenvedő nő, aki olyan vehemenciával győzködi önmagát, hogy boldogabb nem is lehetne, hogy kínjában kénytelen ideológiákat és kirekesztő értékrendszereket gyártani, egy egész fals kozmogóniát felépíteni, amibe beszippantana minden nőt, aki bátrabb, szerencsésebb és szabadabb, mint ő. Erről talán írok, a nők hülyeségéről és tagadásáról, amivel nem csak saját boldogságuk kerékkötői és önsorsuk megrontói, hanem más nők önkéntes cenzorai, foglárai és elfogult bírái is.

A feminin misztikum...
     ... de talán szerencsésebb volna Feminin ködnek fordítani,

mivel a tárgyat mintha sűrű köd borítaná, a körvonalak nehezen kivehetőek, a kauzális és nem-kauzális összefüggések alig észrevehetőek, nehezen követhetőek. A könyv 1963-ban jelent meg először, elindítva az amerikai feminizmus második hullámát. Ha hinni lehet az előszónak, egy egész generáció sóhajtott fel a megkönnyebbüléstől, hogy végre vannak szavak, megszületett egy mű, ami hivatkozható, ami kiindulópontként szolgálhat, ha arról akarnak beszélni... a problémáról, aminek nincs neve.

A téma: a happy housewife mítosza, illetve e mítosz szenvedő alanyai. Maga a könyv ma már, a feminista filozófia és irodalom tükrében inkább kissé naiv, kollokviális - de mégis szívszorító az a küzdelem, ahogy a szerző lépésről-lépésre tapogatózik előre a fojtogató és mindent megülő ködben, hogy láthatóvá és az elemzés számára hozzáférhetővé tegye azt, ami nekünk igazából már triviális - olyan triviális, hogy összeszorul a szívem. Nem tudok rá jobb szót. Egy napnál is világosabb helyzet, egy egyszerű helyzet milyen sok nő életét tette reménytelenné és kilátástalanná, milyen sok nőt taszított a boldogtalan öngyűlöletbe, és ami a legszörnyűbb: a probléma megragadhatatlan és megfogalmazhatatlan számukra. Mintha Orwell 1984-e valósult volna meg a derűs amerikai kertvárosokban. Emberek élnek reménytelenségben, ürességben, hiányban, és nincsenek szavaik, fogalmaik, hogy ezt megfogalmazhassák, hogy a világba vagy embertársaik fülébe ordíthassák. És ha valaki, egy sorstársuk megpróbálkozott is vele, ugyanúgy nem értették őt, ahogy őket sem értette senki.

A következő bejegyzésekben kivonatolom a könyv fejezeteit. Hogy miért?
Mert sokszor úgy érzem, mintha én is - mi is - hasonló ködben botorkálnánk, mintha mi sem tennénk fel a magátólértetődő kérdéseket és nem vonnánk le a kézenfekvő következtetéseket.
Hozzátenném: a férfiak ugyancsak szenvedő alanyai és rabjai voltak a helyzetnek. Őket is béklyózta az, ami a nőket. Csak másként. A könyv nem férfiellenes, és valószínűleg a férfiak számára is revelatív - volt és lehet.

Lesz itt mindenféle, remélem. Könyvismertető, olvasónapló, saját megfigyelés, recenzió, szubjektív elemzés. Remélem, kelet-európai nőként, anyaként, háztartási alkalmazottként, adóalanyként jut rá időm, energiám, hogy tényleg csináljam.

És remélem, hogy nem csak nekem lesz hasznos és tanulságos.